A honfoglaló magyarság írástudó volt. Meg voltak saját betűi, amelyek teljesen különböztek a görög, latin stb. írásjelektől. A magyarok nem papírra írták, nem táblákra vésték jeleiket, hanem késsel faragták vesszőkre, az úgynevezett rovópálcikákra.

A kereszténység felvételét követő évszázadokban a rovásírás lassan kiveszett. Több rovásírásos felirat, feljegyzés maradt azonban meg, amelyek segítségével meg lehetett állapítani, hogy milyen volt az eredeti rovásírás. A leghíresebb rovásemlékek a székelyderzsi templom tégláin, a csíkszentmiklósi templomban, és az enlakai templom mennyezetén maradtak fenn. Számos középkori történetíró is megemlékezik a magyarok írásáról. Többen feljegyezték a rovásírás ábécéjét is. Ez az írás, ellentétben a ma használt latin írással, jobbról balra haladt.

A rovásírás nem különböztet meg kis és nagy betűket. A betűk általában egyforma nagyok. A jegyek jórészt ferde és függőleges vonalakból állnak. Ilyeneket könnyebb ugyanis fába vésni, mint a görbe vagy vízszintes jeleket.

E jeleket később tollal, ecsettel, s más írószerszámokkal is írták. Az írás ennek megfelelően alakult. A kizárólagosan egyenes vonalakat felváltották a gömbölyű betű alakok.